Egyszer lesz majd egy vasúti átjáró

Miután a tegnapi kavicságyazási munkálatok - az egyik váltó mozgó részeit ért viszontagságok (összeragadás, majd szétesés) macerás, ám eredményes elhárításával - a ma reggeli száradáskor egyértelműen sikeresnek bizonyultak, elhatároztam, hogy az elkövetkezendő hetek alatt a teljes kavicságyat elkészítem. Ehhez azonban a leendő peronokat és a jobb első sarokba tervezett vasúti átjárót elő kell készíteni, hiszen ezeken a helyeken kihagyom vagy legalábbis máshogy csinálom meg a kavicságyat. Gondoltam hát: mivel a peronnak szánt anyag (valószínűleg homok) még nem áll rendelkezésre, előkészítem a vasúti átjárót. Először is felrajzoltam az út nyomvonalát és kontúrjait, aztán ennek megfelelően nekiláttam a vasúti pályamunkáknak.

A terelő síneket - amelyek egyben a betonozandó részek "zsaluzását" is képezik, egy R3-as ívelem feláldozásával és feldarabolásával gyártottam. Kézzel egyengettem megfelelő ívűre, s fogóval hajtottam be a végeiket. Végül erős univerzális ragasztóval rögzítettem a talpfákra. A próbakocsi szerencsésen és akadálymentesen gördült át fölöttük mindkét vágányon.

"Látványtervileg" kaptak a terelő sínek egy ideiglenes rozsdázást - szerintem egész jól mutatnak így.

A "betonozás" így történt. Találtam a szekrényben egy tubusnyi "izét", ami a víztől nagyon ellágyul, aztán meg szépen megköt és kőkemény lesz. Ezzel szoktam betömni a falon a lukakat, gondoltam, kipróbálom H0 betonként is. Beegyengetni csak látszólag bonyolult: a bal kézben tartott fadarabkára a tubusból rányomtam a félszáraz masszát, majd a jobb kézben tartott, vékonyabb, sűrűn vízbe mártott fadarabbal egyszerűen "belapátoltam" a gipszszerű izét a sínek közé.

Mikor elkészült, akkor a fogóba befogtam a feldarabolt sínszálból megmaradt fecnit, amivel pont jól le lehetett húzni a felesleget, és el lehetett egyengetni a "betonfelületet".

Száradás után jött egy újabb "látványtervi" próbafestés.

Majd pedig a hidegzuhany. A terelő sínszálak talpai ugyebár a talpfákon nyugszanak. Na már most maguk a sínek pedig kicsivel lejjebb vannak, mivel talpuk a leszorító-imitációk alatt, a talpfákba vésett vájatban futnak. Következmény: a központi szigetelemeim fél, vagy akár egy milliméter magasan kiemelkednek a pályából. A kocsijaim hiánytalanul átgördülnek fölöttük, a Szergej és a Nohab úgyszintén... A két Csörgő futóműveinek a háza viszont felül rá. Mi a bánatot tehetek? Száradás után le kell csiszolni belőle annyit, amennyi kilóg, mi több ügyelve arra, hogy maguk a sínek viszont ne sérüljenek. Heuréka!

Középen jól látszik, hogy mi a baj.

Itt pedig már a csiszolási munkálatok első felvonása látható (egyelőre szigorúan csak kézileg estem neki). Ez arra volt jó, hogy megállapítsam: a dolog fárasztó ugyan, de kellő energia-ráfordítással megoldható. A Csorgő az utolsó képen látható szigetre balról jobbra már ráhajt és csak a végén ül föl, a jobb vég viszont még mindig nagyon kitüremkedik.

A külső sínekre való vigyázás kézimunkát indokol, a terelő sínek keménysége viszont a gépi csiszolás mellett szól. Van elképzelésem, hogy mit teszek a kézifúrómra, hogy leszedjem a fölös fél millimétert, de ehhez majd egy újabb hétvége, sok idő, meg új szerszám kell, úgyhogy egyelőre pihen a dolog.